Egy városka szélén két ember élt egymás szomszédságában: a szegény foltozóvarga meg a gazdag kalmár.
A varga egész nap foltozott, kopácsolt, mégsem tudott zöld ágra vergődni, még kenyérre is szűkösen telt neki.
A kalmár meg gazdag volt, nem látott szükséget semmiben.
Sült halat árult, abból gazdagodott meg. Egész nap sütötte a halat, gyűlt rá a nép, jól megfizették.
A szegény varga, akinek puszta kenyér volt az ebédje, kimódolta, hogyan csaphatja be az éhségét.
Déltájban elővette a kenyerét, odaült a szomszéd kerítése tövébe, tört egy darabkát a kenyérből, és szippantott hozzá egy jót a sült hal illatából.
Egy falás kenyér, egy szippantás sülthal-illat - úgy érezte a végén, amikor elfogyott a kenyere, hogy jóízű halat is evett a kenyérhez.
Így ebédelgetett jó ideig.
Egy nap aztán észrevette a fukar kalmár a szegény varga mesterkedését.
Megállt a kerítés előtt, és átkiáltott a vargának:
- Hallod-e! Azt hiszed, hogy ingyen adom a halam illatát?
A sült halért pénzt adnak az emberek, hát az illatáért is pénz jár!
Minden ebéd után tíz rézpénzt fizetsz eztán, ha nem, börtönbe csukatlak!
Nem szólt a varga semmit, hanem befordult a házba, és beletett egy kis bögrébe néhány rézpénzt.
Visszament a kalmárhoz, és csörgetni kezdte előtte a bögrébe dobott pénzeket. Csörgette egy darabig, aztán így szólt:
- Most már aztán, kalmár uram, nem tartozom semmivel! Megmérgesedett a kalmár, majd megpukkadt dühében.
- Hogyne tartoznál, te akasztófavirág! Dehogyisnem tartozol!
- De hiszen fizettem!
- Fizettél? Nekem? Mikor?
- Sült hal illatáért rézpénz csörgése a fizetség. Igaz az én orrom többet kapott, mint a te füled. Ezért, ha úgy gondolod, hogy még adósod vagyok, csörgethetem tovább is.
A kapzsi kalmár megértette, hogy bolonddá tették. Nem kért többet a pénzcsörgésből. Szégyenkezve visszakullogott a boltjába.
"Sült hal illata, pénz csörgése" - japán népmese (Rab Zsuzsa átdolgozás)